Azt hiszem azt nem kell különösebben ragozni, h tegnap volt a shoxx, amire végre én is eljutottam. 2 hónap után asszem rámfért már egy buli, amolyan feszültséglevezető gyanánt. Összefoglalónak csak annyit, h jó buli volt, és megérte elmenni.
Sajnos azonban azt is észre kellett vegyem, hogy nagyon kiestem mindenből. Ezt valahol eddig is tudtam, de a mértéken még mindig meg tudok lepődni. Ideje volna a citrom becenevet is felvegyem, mert fájdalmasan abba a kategóriába tartozom. Igazából nem irigylem azokat, akiknek az én elbaszott savanyított fejem kellett a buli elején vizslati. Szóval I'm so sorry, tényleg nem szándékos tevékenység volt a részemről.
Később ez annyiban javult a jó zenék hatására, hogy kicsit már fel tudtam oldódni, és ténylegesen jól szórakoztam. Kicsit furcsa volt nekem az hogy mind a két teremben ment a zene, lévén én eddig nem emlékszem olyanra, hogy mindkettőben ment volna, és azért nem annyira nagyon rossz az emlékezőm, h egy ilyen dolog kiesett volna.
Meglepő volt, mert az a szelektor, akit eddig még nem láttam egész jó zenéket adott le, és a buli eleji mosógépfrekvenciát leszámítva a hosszú normális szám nélküli szakasz az elmaradt. Azt az egyet nagyon is sajnálom, hogy a számom feléről lemaradtam, alias a Distress and Coma-ról. Nagyon szeretem azt a számot.*mereng*
Elég hulla fáradt voltam már a buli végére, ami azért nem éppen meglepő ennyi kihagyás után.Viszont bizonyos szempontból fura is volt most ez a buli. Egyre kevesebb embert ismerek a bulikról, egyre kevesebbet beszélgetek emberekkel, de a legszörnyübb az a dologban, hogy tudom, hogy ennek csakis én vagyok az oka. Változtani kéne, de nincs hozzá energiám.
Igen tudom, hogy megint sír a pofám, és hogy unalmas már olvasni, azt meg főleg, hogy nem szól másról hónapok óta minden bejegyzésem, de elég szar azt érezni, hogy a talaj egyre jobban kicsúszik a lábad alól, hogy tudod ha elugrasz kissebbet esel, de nem mersz mozdulni, és félsz attól, hogy mi lesz ezután. Senki nem lát a jövőbe, nem is volna jó, de a minimális védettség hogy így mondjam, talán nem akkora kérés. Vagy az?
Sokszor eszembe jut, hogy milyen is volna csak úgy eltűnni, mennyivel könnyebb lenni semmit nem érezni. Azt hiszem irigylem azokat az embereket, akik semmit nem éreznek. A közöny ugyan nagyon is visszataszító tud lenni egy bizonyos szinten túl, de mégis ezt a közönyt szeretném, mert könnyebb lenne. A másik ami eszembe jut, h ha csak úgy eltünnék, lenne-e bárki, akinek eszébe jutnék, ne talán tán hiányoznék neki? Néha azt a választ találom erre hogy igen, néha azt hogy nem. A probléma csak az, hogy kinőttem már a kamaszkori életértelem keresésből, és inkább érzem magam öregnek. Azt hiszem nem nekem való ez.
Az agyfosást befejeztem, nem táncolok tovább most senki idegein.*lassan tényleg csak a szenvedésem írom le ide, ami kellő képpen szánalmas*
