Hát megint elkezdődött, megint itt van a félév. Igaz ez nekem már a második hetem, de akkor is. Ám most nem ez a problémám.
Semmit nem értek igazából. Utóbbi időben annyi minden változott meg, olyan hirtelen, hogy nem tudok vele mit csinálni. Hiába szemlélem külső szemlélőként a világot nem bírom megérteni, és most nem a nagyvilágról beszélek. Arról az aprócska kis részről amihez úgymondt tartozom, és rajtam kívül még nagyon nagyon sokan. Mintha kifordult volna önmagából, vagy csak engem vetett ki magából? A világ változott meg vagy csak én? Nem tudom eldönteni. Visszasírom a jó két évvel ezelőtti időket, akkor még olyan jó volt minden, most meg...no comment.
Megint az van h egyedül érzem magam, és most, hogy a nyáron kicsit megint visszakaphattam önmagam még jobban fáj. Valahogy az a sanda gyanúm, hogy ha csak úgy eltünnék erről a sárgolyóról az ismerőseim elintézve egy vállrántással lépnének tovább egy percig nem gondolva rám többet. Lehet, hogy a közöny majd fertőtleníteni fog engem is, de egyenlőre még fáj. Megint azt érzem, h ki vagyok rekesztve, és igazából nem tudom megbeszélni teljesen a helyzetem senkivel, mert egyedül vagyok a cipőben amiben járok. Az élet egy szar játék, de legalább a grafika nagyon ott van. Jó mondás és akár a mottóm is lehetne.
Nagyjából már megszoktam, h leszarják a fejem, de a mérték még mindig megijeszt, meg még nem teljes az elfogadás. De már csak idő kérdése ez is mint oly sok minden más. A legjobban abból látszik, hogy megint egyetemre járok, hogy ismét egy pesszimista filozófusra kezdek hasonlítani. A Carpe diem nekem valahogy soha nem ment, és nem hiszem h most fogom majd megtanulni. Ha pedig mindenki annyi éves amennyinek érzi magát, akkor azt hiszem én lélekben legalább negyven vagyok már.
Azt hiszem így estére elég lesz ennyi is amúgy is holnap már hosszú napom van szal jóéjt mindenkinek.
