Party hétvége

Once upon a time.... jah hogy ez nem az....akkor:
Nem is olyan régen*hetet nem tud* hódoltam annak, hogy carpe diem, amit, egy majd teljes hétvége végigbulizása jelentett. Nem is igazán emlékszem, hogy mikor volt ilyen legutóljára, de jól esett. Talán a sors iróniája, hogy a leges legelső verzió csak arról szólt, hogy nem fogok semmi extrát csinálni. Hát nézőpont kérdése ugye.

A Boris nevű japán banda megint eljött hozzánk. Még nagyon régen Yumi mesélte, hogy ő anno volt a koncertjükön, és hogy nagyon jók voltak, hozzátéve és külön kiemelve azt, hogy a dobos mekkora egy állat. Előbb tényleg az volt, hogy mivel pénteken van, és én melózom nem lesz belőle semmi, de előtte való héten már tudni lehetett, hogy talán neccesen, de még simán fel tudok menni, így a miért is ne című alapon bólintottam a meghívásra. Az előtte eltervezett, "én sokat alszom, hogy kipihent legyek" már kb ott megbukott, hogy előtte való nap 12-eztem, és aznap hajnal 4-kor keltem. Már itthonról harci díszben mentem, mondjuk most nem is vettem olyan elvetemültre a figurát. Tbányáig aludtam, utána csak szimplán zenét hallgattam.

Dumáltunk Megunál, aztán elindultunk a Dürerbe, ahol a koncertet tartották. Egy sörrel a kezünkben elég jól elnosztalgiástunk, néha jó az is. Egészen olyan volt, mintha egy jót beszélgetni mentünk volna oda. Persze azért mint később, megvolt a koncert is, ami meglepően jó volt, sokkal jobb mint amire vártam. Arra emlékszem, h az egyik szám az tipikusan az a fajta zene volt amire ágyba lehet bújni valakivel, mindenféle túlzás nélkül.

A bólogatás ment ezerrel, de ami nagyon meglepett, a közönség nem az a fajta volt akit egy japán előadó koncertjére vártam volna, kb pont az ellenkezője. Minden esetre jó szájízzel léptem ki a koncertteremből annak ellenére is hogy döcögősre sikerült, a hangosítás finomam fogalmazva el vol baszva, mert az éneket nem lehetett megérteni, de a zene, és a dobos ténylegesen tapasztalható állatsága, ténylegesen megérte, és azt hiszem legközelebb is elmennék minden további nélkül. A legfurább pedig a fej nélküli duplanyakú gitár volt nekem amivel nem tudtam mit kezdeni, mert életemben nem láttam vagy hallottam volna róla, hogy ilyen is létezik.

Nah ennyi kép sem volt nálam még egy bejegyzésen belülXD.

Megunál voltam én is, és hirteln elhatásorást követően megnéztük a Tokyo Dome-os nagykoncertet, és OH MY!!! Jópár dologot másként csináltak, ezalatt a koncert alatt, de nagyon jó, volt, baromira élveztem, és olyan nagyon régen volt már amikor én koncertet néztem. Hiába a koncertbámulás csoportos tevékenység, és akkor a legjobb, ha nem csak egyedül nyálzol, hanem legalább még egy ember van akivel meg tudod osztani a rögtönzött gondolatokat. Arra emlékszem, hogy rengeteg beszólás hangzott el, ami megérdemelt volna egy sarokt az aranyköpések nagykönyvében, de a fen meg fog állandóan íróeszközzel rohangálni mint valami elmebeteg~mondjuk jó fegyver de nah~. Aznap, már csak a main partra futotta az energiánkból, de sebaj, van holnap is címen megoldottuk. Másnap ment a zenemutogatás, és az ehhez hasonló. Utána elmentünk, hogy Misivel mozizzunk, végül is aHP7-et néztük, amit egyedül én nem láttam még XD. Tetszett a film, meg jól el is dumáltunk.
Hazaérve megvolt az ebéd, majd azt hiszem ezután kezült sor az encore megtekintésre is, és megint hozták a formájukat, mert megint az volt, h az encore lett az ütősebb, bár ha csak azt vesszük, h a jelenlétük már ütős..nem is gyengén az*nem lászik a kurzor, és így fura gépelni*. Hiheteletlen volt nézni a koncertet, mert az idejét sem tudom megmondani, hogy mikor is néztem tőlük utóljára bármit is ami koncert. Látszott rajtuk, h élvezik, és megint fellángolt benne, mindig koncert bámulás után, hogy nekem el kell menni a koncertjükre, nincs mese.

Ezután már eléggé kellett sietni, lévén időre mentünk volna a mesterutcai villamosmegállóba. Volna, de mint majd mindig most is elkéstünk. Szerintem már senkinek fel sem tűnik. Az NG-ről túl sok mindent nem tudok mondani. Valahogy nem éreztem magam a legjobban, és úgy utóbb belegondolva, volt vagy két dolog ami miatt, nem volt az igazi. Talán a legemlékezetesebb negatívum az volt, hogy vagy kétszer az idegroham környékezett meg a bent lévő tömegtől, és inkább kijöttem. Meg egy ismerősömnek volt felém egy olyan beszólása, amit nem fogok egykönnyen elfelejteni neki. A kisteremben még mindig jó zenéket adnak, és a végén a Distresstől csaknem extázisba vergődtem, az oda nagyon is kellett. Azt most is megmosolygom, hogy amikor a naagy teremben olyan zene ment amire, én is akartam menni táncolni, akkor pár számon keresztül tök jó zene ment, amire, én is befőttesedtem. Összességében nem volt rossz és még mindig nem az a kategória, hogy nah én ide többet nem megyek, de a zúzda közepén még mindig joban érzem magam sokkal jobban.

Másnap kóma voltam egész nap, reggel leléptem Megutól, és szinte az egész napot ellustiztam, így nem is nagyon voltam olyan állapotban, hogy meetre elmenjek. Meghát ugye hétfőn még mentem melózni.

Jó kis hétvége volt, és nagyon szívesen megismételném bármikor. De ennyi szöveg elég lesz, és most megyek keresek elfoglaltságot. Bai bai!

Csak úgy random

Mit mondjak mostanság nem erősségm a blogírás, de jobb kérdés h mikor volt az bárha is? Szerintem soha, és azt is eléggé kétlem, hogy ezután az lesz. Csak most van egy pár gondolatom amit szeretnék megosztani. Egyáltalán nem mondhatom azt, hogy rosszabb kedvem lenne mint olykor. Csak utóbbi időben megint van egy-két olyan dolog amit észrevettem, és nem tetszik, de nagyon sok minden nem tetszés kérdése.

Az emberi kapcsolatok rettenetesen furcsák. Sokszor ellenségből barát, barátból ellenségek lesznek. Mielőtt még bárki is félreértené, itt nem arról van most szó, hogy bárkivel is annyira összekaptam volna, hogy elkezdte szaporítani számszakilag az engem nem bírók elég népes táborát, csak szimpla elmélkedés.
Vissza az elkedett témára, azonban ennek általában van valamilyen nyomós oka. A legfurcsább az elhidegülés. Ebben pedig az a rossz, hogy nem lehet egyetlen konkrét dologhoz kötni. Egy egészen lassú folyamat, amit már csak akkor vesz észre az ember, mikor már megállíthatatlan, és elég ritka kivétel.
Azt az egyet nem tudom, hogy ki hogyan van ezzel, de engem tud bántani. Persze ezen kívül millió és egy más dolog is komolyabb, de akkor is. Nem bántó az amikor valakivel rengeteget beszélsz és el vagy vele, majd nem sokkal rá már normálisan beszélgetni sem tudtok, és se a saját se a másik fél érdeklődésében nem igazán látsz változást? Ilyenkor nem is tudod mihez kötni, akkor hogy fordítsd vissza? Azt hiszem, hogy a válasz leginkább, sehogy. Nem tudsz magadhoz láncolni senkit, és nem is szabad, mert annnak semmi értelme nincsen. De ez az én véleményem. Ez a bánt, de el kell vislni kategória, és az sem jobb, ha panaszkodsz, mert attól sem oldódik meg. Néha egy filozófus veszett el bennem, csak probléma az h nagyon elveszett.

Írhatnék, hogy mi van velem, de semmi különösebben érdekes. Dolgozom, mint úgy általában most is fáradt vagyok, és azt hiszem h ezen túl semmi. Megint egészen ráfüggtem egy sorozatra, egészen pontosan a D-Gray Man-re. Nagyon tetszik, a története, az aurája, bár van egy két elég nehezen emészthető rész benne, amihez kell némi emésztési idő, de ennek ellenérte tetszik, és ha valamiből az anime után vetődök a mangára az is legalábbis nálam.

Ha már a fanság...az én drága DVD-m még mindig nem jött meg pedig lassan úgy várom mint a messiást. Jó lenne már megint úgy igaziból befanulni mint anno megboldogult vérbeli FB koromban*ez de öregesen hangzott*, nagyon is jólesne, de azt sem tartom kizártnak, hogy azt a szintet többé már nem tudom majd elérni, amit ugyan szomorúan veszek tudomásul, de mit tenni nem igazán tudok, vagy van vagy nincs, kényszeríteni nem tudok.

Most ahogy így kattogom a sorokat, azt érzem, hogy a sorok közül csepeg az élet keserű iróniája. De azt sem tartom kizártnak, hogy ezt csak én látom így. Ahhozképest, hogy most csak pár sort szerettem volna írni, abból jópár lett, de nem erőszak, aki nem akarja úgysem olvassa. Azt hiszem én ezt most le is zárom, és csak remélem, hogy ez nem annyira a rinyálásról szólt, mrt akkor tényleg el fogom magamban könyvelni, hogy én másra már akkor nem is vagyok képes. Nah baibai!