Tudom mindig ezzel kezdem, de leszarom. Tulképp most azt is, h bunkó vagyok. Mekkora méreteket ölthet az. h valamiből eleged van? Valahogy nem tudom rá a választ. Tudom valahol helyzetfüggő. Előre szólok, aki valamilyen rosszul elsült csoda folytán ide téved, h óvakodjon, mert ez most nem szól másról csak a siránkozásomról a fájdalmasan sajnálatos és a dühítő között, szal csak az fogjon bele.
Mostanság túl sok hatás ér a normál világból, és nagyon kezdem azt érezni, h ez lassan már veszélyes. Tulajdonképpen kissebb-nagyobb megszakításokkal, de a múlt tanév kezdete után nem sokkal abnormálisan nagy adag normálisság ért. Ezt csak úgy kell érteni, h az kicseszett érettségi miatt kénytelen voltam kiszakadni a társadalomból és normális emberként tanulni. Nagyjából most jöttem rá, h ez sincs ez másképp, csak most nem tanulnom kell, de az eredményen nem változtat. Mikor lesz a pont az I-n? Komolyan már azt találgatom ez mikor lesz, de nem akarom. Nagyon nem. Komolyan úgy érzem, nem kell sok és betelik a pohár, és feladom a dolgaim. Nem lesz egyszerű, és még ennél is szarabb lessz, de most is valahogy olyan érzésem van, h szakadnak a szálak, csak éppen lassan, alig észrevehetően.
Igen tudom, hogy már megint sír a pofám, és azt is, h mindenkinek elege van már a szánalmas siránkozásból, viszont úgy érzem kicsit kezd nekem sok lenni. Persze másnak nagyobb és súlyosabb gondja van, meg sokkal több mindent kell eltűrjön és lenyeljen mégsem sír a pofája ennyit és inkább örülnék neki, h ezt kaptam a sorstól, viszont nagyon sokszor inkább azt kívánom bár ne kaptam volna semmit. Semmit ezen az ég adta egy világon. Annyival egyszerűbb lenne, annyira sokkal. Nem kellene gondolkodni, és nem volna semmi, nem érezném magam egy elbaszott, rosszul összerakott, ronda szerkezetnek, akinek valahová elkeverték a javító szoftverét, és nem tartozik a megjavítható dolgok közé. Azt hiszem nagyon sok mindenkinek könnyebb lenne, nem ebben biztos vagyok, és legfőképpen nekem, de visszatáncolni nem lehet már, miért is lehetne? Túl egyszerű lenne, és mint tudjuk bonyolultan szép az élet.
A múltnap meg komolyan az fordult meg a fejembe, hogy nem megyek egyetemre. Az okot hagyjuk, de tényleg megfordult a buksimban, hogy itt és most hagyom az egészet, és inkább munkát keresem, élem a szürkeség mindennapját esetleg keresek egy tavat, egy követ és egy kötelet. A baj mindösszesen csakis és kizázólag annyi, h ahhoz h eddig is eljussak túl sok munkám fekszik ebben a kikúrt felvételiben. *sóhajt*. Mindegy valahogy biztosan lesz, legalábbis remélem, h lesz és h meg fogok tudni bírkózni vele.
Viszont nem ártana befejezni. Azt reméltem ha leírom a dolgot jobb lesz, hát eléggé tévedtem, de sebaj, kicsire nem adunk a nagy meg úgysem számít.*elballag*
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése